Tizenhetedik vércsepp

Kedves Olvasók!

Sajnálom, hogy csak így eltűntem, de sajnos a gépem felmondta a szolgálatot, ezért bizonytalan ideig nem tudok jelentkezni - most is infón írok. :D

Hibákat kérlek jelezzétek, ha találtok és megpróbálom őket kijavítani! :)

De hálás vagyok a sok feliratkozóért és kommentért és ahogyan tudok, visszatérek. :)

Dorothy Large

Tizenhetedik vércsepp

.........................

Larion dühösen bámult maga elé, úgy érezte, menten szétrobban. Ujjait görcsös ökölbe szorította és fogait kezdte csikorgatni, majd felpillantott az ajtóra, mely mögött, nem egészen egy perce tűntek el Shana kérlelő szavai és kétségbeesett szemei, melyek összeszorították a fiú szívét. Torkát égette az eget rengető harag, vissza kellett fognia magát, nehogy felüvöltsön. Nem ilyen befejezésre számított. Úgy gondolta, hogy, el fogja hagyni Shanát, amint Dante úgy dönt, hogy elég. Az is fájdalmas lett volna mindkettőjüknek, de most, hogy fel kellett áldoznia a lány Delila szabadságáért, olyan bűntudat és méreg szorongatta az egész testét, amilyenben még nem volt része. Dante megint megcsinálta. Elvette tőle azt, aki fontos volt számára. Mert be kellett látnia, hogy Shana több volt, mint csupán egy újabb áldozat. Igen, annál sokkal több volt, de hogy pontosan mit is jelentett a lány Larion számára, abban nem volt biztos. De nem volt más választása. Delila megmentése érdekében találkozott Shanával, bármit, amit tett, azt Delilaért csinálta.

„ Delila érdekében csókoltad meg őt? " - hallotta saját hangját valahol mélyen, mire egész testében megremegett. Nem tudott tisztán gondolkozni, nem volt képes rá. Azzal vigasztalta magát, hogy hamarosan karjaiba zárhatja Delilát, végre megcsókolhatja és szeretheti, de ez valahogy mégsem csillapította dühét.

- Feltétlenül szükség van a megölésére? - szólalt meg végül Larion, de előre tudta a választ. Ismerte Dantet, élvezi, ha fájdalmat okozhat.

- Nem. De most, hogy te is elárultad, a vére még édesebb, mint valaha. Akár tíz évet is fiatalodhatnék vele - nevetett fel a férfi.

Larion szólásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, kirobbant az ajtó. Mindketten odakapták a fejüket és legnagyobb meglepetésükre, Shana állt előttük. Ruháját félig letépték róla, arca egyik fele piroslott, valószínűleg egy jókora pofontól. A lány hangosan vette a levegőt, haja az arcába lógott, de látszólag ő észre sem vette.

- Shana ... ? - nyögte Larion erőtlenül és döbbenten, majd előre lépett egyet, a lány irányába. Shana a fiú felé vette az irányt, nyomában a két őrrel, akik kétségbeesetten próbálták újra elvonszolni a lányt, de ő végül kicsúszott az ujjaik közül.

- Mit műveltek, idióták? - üvöltötte Dante az őröknek, teljesen kikelve magából. - Egy egyszerű halandó is kifog rajtatok?

A lány megragadta a fiú pólóját, de ekkor lábai feladták a szolgálatot és a földre csúszott, még mindig Larion ruháját szorongatva, aki nem volt képes megmozdulni a döbbenettől, csak nézte a kifulladt, meggyötört lányt. Shana néhány másodperc múlva felkapta a fejét és felnézett Larionra. Szemeiben könnyek gyűltek, arca kétségbeesésbe torzult, ajkai szétnyíltak. Szólni akart, de helyette szívszaggatóan zokogni kezdett. Larion lassan a földre ereszkedett és megfogta a lány mindkét, a sírástól remegő vállát. Egyikük sem tudott megszólalni.

Dante leintette az őröket és gúnyos vigyor kíséretében figyelte a jelenetet és abban reménykedett, hogy Shana vére minden zokogással eltöltött perccel édesebb és édesebb lesz.

- Segíts, kérlek! - szipogta végül a lány, fejét gyengéden a fiú mellkasának nyomva.

- Nem tudok.

- Nem akarok meghalni. Élni akarok! Hosszú évek óta most érzem ezt először és ezt neked köszönhetem. Kérlek, ne engedd, hogy meghaljak! - zokogta a lány és úgy érezte, eldobta minden büszkeségét, de egy cseppet sem érdekelte. Most először, rettegett a halál gondolatától.

Shana biztos volt benne, hogy Larion nem árulná el őt ilyen aljas módon. Nem tudta, hogyan volt képes ennyire megbízni benne, mégis úgy érezte, hogy a történet nem ennyire egyszerű. Nem adná át őt csak úgy, hogy aztán megöljék.

- Menjünk haza! - mosolygott a fiúra könnyei között, aki komolyan kedzett eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha itt hagyna mindent és mindenkit. De akkor eszébe jutott Delila és az, hogy mennyi mindent tett meg ezért a napért, a napért, mikor végre viszontláthatja őt.

- Nem tehetem - nyögött a fiú.

- Elég legyen - sóhajtott végül Dante, majd az őrökhöz fordult. - Vigyétek el! De most ne eresszétek el, bolondok!

Shana szemeibe újra félelem költözött, miközben Lariont nézte.

- Ne! - suttogta a lány, majd erősebben kezdte szorítani a fiú ruháját és kérlelve nézte őt, de látta, hogy mind hiába. Ekkor a fejét a fiú vállára helyezte, beszívta az illatát és sóhajtott. Közel akarta érezni magához a fiút, mielőtt meghal. Hamarosan elméje meg formálta a választ, a megoldást, mire Shana habozás nélkül kimondta. Hisz tudta, hogy többé úgy sem tudná kimondani: - Szeretlek!

Larion mélyfekete szeme kikerekedett és hirtelen nem bírt levegőt venni. Shana volt az első, aki valaha is ezt mondta neki, még Delilától sem hallotta soha ezt a szót, s ahogyan lenézett a lányra, biztos volt benne, hogy ő volt az első, akinek Shana ezt mondta. A fiú ekkor érezte, hogy végleg megszakadt a szíve, s mikor felrántották a földről Shanát, tudta, hogy, muszáj tennie valamit. Feltérdelt és összeszűkült szemekkel nézte az őröket, akiket könnyedén le tudott volna győzni. Dante nem törődik sokat a bábjaival, így egyre gyengébbek és gyengébbek lesznek. De mielőtt Larion meg tudott volna mozdulni, valaki hirtelen belépett a nyitott ajtón. A termet csönd ölelte körül, a feszültséget szinte vágni lehetett, ahogyan a fiatal nő egyre közelebb lépkedett Dantehoz. Szőke fürtjei meg-megremegtek, smaragdzöld szemei csillogtak vastag szempillái alatt, telt ajkai pedig gúnyos mosolyra fodrozódtak, ahogyan végignézett a jelenlévőkön.

- Delila! Megérkeztél végül - kiáltott fel vidáman Dante és végignézett a nő vékony alakján, melyet ügyesen kiemelt a testéhez tapadó, vérvörös ruha, mély dekoltázzsal az elején.

Az őrök meghajoltak miután elengedték Shanát, aki a földnek csapódott és jól beütötte a fejét. Az ütés hatására először mozdulni sem bírt, szédült és szemhéja elnehezedett, s végül, mikor megpróbált felállni, az egyik őr erősen a hátára lépett és visszakényszerítette a földre.

- Add meg a tiszteletet, te csitri! - sziszegte hidegen az egyik.

„ Tiszteletet? Mégis kinek? Ennek a nőnek? "

Shana Larionra pillantott, aki úgy tűnt, nem hisz a szemének. Ajkai szétnyíltak a döbbenettől és a nőt bámulta, aki a Delila névre hallgatott. Úgy tűnt, nem tud szóhoz jutni, sőt még levegőt is elfelejtett venni. Kezei remegtek, majd lassan felemelkedett a földről és megköszörülte a torkát.

- Delila ... mi folyik itt? - hangja olyan ártatlan volt, hogy Shana önkéntelenül elmosolyodott. A nő rápillantott, majd Larionra és szélesen elvigyorodott.

- Örülök, hogy látlak, Larion. Miért van még itt ez a lány? - mutatott Shanára. - Már rég hallottnak kéne lennie. Dante?

Delila a férfira pillantott, aki zavartan megvakarta halántékát.

- Ne aggódj, már nem kell sokat várnunk.

Shanát égette a kíváncsiság, hogy ki lehet ez a nő és mi köze van Larionhoz.

„Van valaki, akit szeretek és meg kell mentenem.”

Hallotta meg a fiú hangját, szinte maga mellől, teste pedig megremegett. Kábultan pislogott, tekintetét pedig a megdöbbent Larion és az ismeretlen nő között járatta.

„ Csak nem ő az?"

Shanában valamiféle ismeretlen érzés lobbant fel, mely belülről égette, miközben a gyönyörű nőt figyelte, aki leginkább egy angyalra hasonlított.

„ Az angyaloknak nincs gyűlölet a szemükben. " - gondolta Shana, szemeivel pedig egérutat keresett magának, bár tudta, hogy az őr lába a hátán elég nagy teher számára. Menekülésre esély sincsen, de muszáj megpróbálnia.

- Nem is örülsz nekem, Larion? - kérdezte gúnyosan Delila. - Megmentettél. Te pedig együtt halhatsz ezzel a halandóval - mutatott Shanára, majd felnevetett. A nő szemeiben az őrület szikrája látszott fellobbanni, miközben szép vonásait eltorzította öblös kacaja. Larion hátrált egy lépést, kábult tekintetét pedig Delilán tartotta és nem akart hinni a fülének. Átverték, ő pedig szépen belesétált a csapdába, miközben nem is sejtett semmit.

Ekkor Shanára pillantott, tekintetük pedig összefonódott. Mindkettejük szemében ugyanazok az érzések kavarogtak: kétségbeesés, félelem, döbbenet.

A lány Delilára nézett, ujjait görcsös ökölbe szorította dühében, majd felkiáltott:

- Hé, ribanc! - a nő odakapta a fejét, majd csodálkozva végigmérte a lányt, aki lassan felemelte reszkető kezét és habozás nélkül Delilának emelte középsőujját. Shana arcán merész félmosoly futott végig, a jelenlévők pedig meg sem tudtak szólalni a döbbenettől. Elsőnek Larion ocsúdott fel és a helyzet ellenére, hátravetett fejjel felnevetett.

Delila levegőért kapkodott és nem bírt megszólalni, arca pedig vörössé változott.

- Átkozott emberlány! - kiáltotta végül dühében. - Hosszú és fájdalmas halálod lesz!

Dante ekkor Larionhoz fordult:

- Már értem, hogy mitől különleges ez a halandó - nevetett még ő is.

Az egyik őr lehajolt a lányhoz és a hajánál fogva felrángatta a földről, Shana pedig próbált nem hangot adni fájdalmának. A nagytestű férfi egyetlen szó nélkül pofonvágta a lányt, melynek hangja visszhangot vert a hatalmas teremben. Shana majdnem elvesztette az eszméletét, amikor az őr a földhöz vágta és végül két métert csúszott a földön. Próbált felállni, de elvesztette az egyensúlyát és újra a földön kötött ki.

Delila harsányan felnevetett.

- Milyen gyenge! Milyen törékeny! - majd közelebb lépett a lányhoz, leguggolt hozzá és megfogta az állát, hogy felemelje a fejét. Orrából vér kezdett szivárogni, homlokán pedig egy rövid, de mély seb éktelenkedett. Shana alig látta maga előtt a nőt, szemeit elhomályosították a fájdalom keserű könnyei. - A bőröd olyan, mint a porcelán - mondta halkan, majd szemeivel lassan végigmérte a lányt. - Vajon ezért érzem azt, hogy össze akarlak törni?

Delila felemelte a kezét, de mielőtt bármit is tenni tudott volna a lánnyal, Larion máris ott termett és megakadályozta. Erősen szorította a nő kezét és közel hajolt hozzá. Arcukat alig pár centiméter választotta el, a fiú összeszűkített szemekkel nézte őt.

- Mi az, Larion? - kérdezte remegő hangon, de még mindig vigyorgott. - Meg sem csókolsz?

A fiú ajkai megremegtek, arca megmerevedett, majd pár pillanat múlva gúnyosan elmosolyodott.

- Nem neked tartogatom ezt a csókot - suttogta cinikusan, majd nem túl erősen hasba vágta a nőt, csak annyira, hogy lebénítsa egy időre. Delila fájdalmában felkiáltott, majd összerogyott.

Larion gyorsan megfordult, karjaiba kapta Shanát és minél előbb el akart tűnni az irodából, Dante kastélyából és erről az egész átkozott helyről.

Mindenkinek békés és boldog karácsonyi ünnepeket kívánok és kellemes újévet!:)

Tizenhatodik vércsepp

Kedves Olvasók!

Nagyon szépen köszönöm a sok feliratkozót és a lelkes kommenteket, mindig sokat jelentenek! Hamarosan itt a történet vége és remélem sikerül majd egy mindenkinek megfelelő véget kanyarítanom neki. Ha találtok hibákat, nyugodtan jelezzétek!

Köszönök szépen mindent! :)

Dorothy Large

Tizenhatodik vércsepp

.........................

Shana szemhéján keresztül áthatoltak a fények, melyek felébresztették a kábult lányt, szemét mégsem bírta kinyitni. Nem tudta, hogy hol lehet vagy, hogy hogyan került oda. Semmire sem emlékezett. Mintha elméjét körbeölelné valami vastag, szürke köd, melyet nem képes áthatolni. Halk mozgásokat érzékelt maga mellett, hangokat hallott, amelyeket nem tudta a megfelelő képekhez kötni. Képtelen volt tisztán gondolkozni. Hiába próbált egy meghatározó emlékkép után kapni, úgy tűnt, minden próbálkozás hiábavaló volt. Minduntalan kicsusszantak a lány ujjai közül. A hangok is csak messzi morajnak tűntek Shana eltompult érzékeinek. Nehezen vette a levegőt, mellkasa fel s le mozgott, mégis úgy érezte, hogy tüdeje nem tud oxigénhez jutni. Fel akart kelni és levegőért kapkodni, de nem volt képes megmozdulni. 

Shana fülét hirtelen egy mély hang csapta meg, távolról ugyan, de a lány rögtön felismerte. Szeme felpattant, de vissza is kellett csuknia, amíg meg nem szokja az erős fényjátékot. Robotszerű mozgással felegyenesedett és mélyeket sóhajtva próbált minél több levegőhöz jutni. Hangosan lélegzett, szemeiből pedig könnyek csordogáltak, maga sem tudta, hogy miért.

- Larion ... - szaladt ki a száján akaratlanul, miközben maga elé bámult. Fejében keringtek a gondolatok, emlékképek ugrottak be, a tavaszi fesztiválról és a fiú hirtelen megjelenéséről. Kipislogta szeméből a keserű könnyeket, megtörölte az arcát, majd mikor kezdte felmérni a környezetét, körbenézett. Egy hatalmas szobában találta magát, a padlón ülve, melyben meglátta a saját tükörképét. A szobát egy nagy csillár világította be, s úgy hatott, hogy a falak eltűntek valamilyen sűrű, fehér köd mögött. Tudta, hogy ott vannak, csak éppen nem látta őket. A hely közepén egy sötétbarna asztal helyezkedett el, mely mögött egy korosodó férfi nézett rá ezüsthajszálai mögül. Arca tejfehér volt, szemei fagyosak és ridegek, vörös ajkai pedig gúnyos mosolyra fodrozódtak, így Shana láthatta tökéletesen rendezett fogait. A lány beleremegett, mikor találkozott a tekintetük.

S az asztaltól pár méterre megpillantotta Larion alakját, ahogyan fagyos arccal a földet pásztázta elködösült tekintetével.

- Hol vagyok? - intézte a kérdést a fiúhoz, azonban ő nem válaszolt. Shana egyensúlyát visszaszerezve próbált felállni és lassan Larion elé vánszorgott.

- Mi történt? Mit csináltál velem? Hol vagyok? - a lány kétségbeesett hangja sem tudta válaszra bírni a fiút, aki próbált nem rá nézni. Mintha itt sem lenne. Shana még pár másodpercig várt a válaszra, ami végül nem kapott meg, ezért dühösen a férfihoz fordult, aki még mindig Shanát nézte, önelégült vigyorral az arcán.

- Hol vagyok? - sziszegte a lány türelmetlenül.

- Elég annyit tudnod, hogy távol az otthonodtól - felelet vidáman a férfi.

- Ne szórakozzon velem! - emelte fel kissé a hangját, s ökölbe szorított kezekkel próbálta visszafogni magát, majd visszafordult Larionhoz: - Mi folyik itt?

Semmi válasz. Shana fel akarta pofozni a fiút, de meggondolta magát. Valamiért nem akart hozzáérni.

- Haza akarok menni - mondta végül Dantenak, aki kuncogni kezdett.

- Haza? Mármint abba az üres lakásba, ahol nem vár rád senki? Miért akarnál haza menni?

- Ki maga? - kérdezte a lány egyre ingerültebben.

„ Honnan a pokolból tudja? Vajon mit árult el neki még Larion? "

- Dante vagyok. Az idő és a tér istene. Ez a világ az én birodalmam. Mit szólsz hozzá? - mondta, majd szélesen elvigyorodott, s az előbbi makulátlan fogsor, most fekete és sárga színben tündökölt. Shana majdnem felsikoltott. Nyelt egyet, majd hátralépett és Larionra pillantott. Egy másodpercre találkozott a tekintetük, de a fiú rögtön elkapta a fejét. Shana szomorúságot olvasott ki a szeméből. De már semmiben sem volt biztos.

Bármennyire is fájt beismernie, megbízott Larionban. Nem tudta, hogy mikor kezdett bízni a fiúban, aki végig a vérét akarta venni, de megtörtént. Tagadhatatlanul és visszafordíthatatlanul. S most elárulta. Idehozta erre a helyre, ahol nem tudja, mégis mi vár rá és még egy rohadt szót nem tud szólni. 

- Mit fognak csinálni velem? - kérdezte végül.

- Először is ... - sóhajtott, majd felemelkedett a székről és a lány elé lépett - Lecsapoljuk az összes véredet.

Shana szíve erősen megdobbant. Szemei kikerekedtek és próbálta nyugtatni magát, sikertelenül. Lábai remegni kezdtek, ahogyan felnézett Dantera, aki egy fejjel magasabb volt nála.

- Ne aggódj - hajolt közelebb a férfi, hogy egyenesen Shana fülébe tudjon suttogni, ujjával pedig végigsimított a lány arccsontján - Az utolsó csepp véredig szeretni foglak.

Shana eltaszította magától a férfit, Larion pedig végre megmozdult. Félig Shana elé állt, hogy eltakarja őt és dühösen Dantera nézett.

A férfi védekezően felemelte a kezét, majd felnevetett:

- Elfejeltettem. Nem érhetek hozzád. Larion megtiltotta - nevetése egyre hangosabb és hangosabb lett, Shana pedig úgy érezte, összeroppan. Egész testében remegett, arcáról pedig jéghideg verejték folyt. Felemelte a kezét, hogy megkapaszkodjon Larion pólójában, de végül meggondolta magát és leengedte. Helyette inkább lábujjhegyre állt és közelebb hajolt a fiú füléhez.

- Ha bármi történik velem ... azt sosem bocsájtom meg neked - sziszegte ingerülten és csak azt bánta, hogy nem láthatja a fiú arckifejezését. De talán nem is érdekli Shana bocsánata. Hisz nekik csak a lány vérére van szükségük.

- Hálásnak kéne lenned neki - foglalta el újra helyét a férfi íróasztala mögött. - Megtiltotta, hogy hozzád érjek és a lehető legfájdalommentesebb módon kell, hogy megöljelek. Pedig én szeretek játszadozni - sóhajtott a férfi, majd hátradőlt. - Már csak azt kell eldöntenem, hogy hogy csináljam. Vágjam el a torkod? Vagy talán gyógyszerezzelek be? Te mit gondolsz, Larion?

A fiú nem válaszolt. Még mindig a lány előtt állt, mereven, miközben izmai megfeszültek. Shana a fiú tarkóját nézte, a néhol göndörödő fekete haját és mélyen beszippantotta a fiú illatát. Fahéj és kávé. Talán most érzi utoljára.

„ Miért nem tudom gyűlölni őt?"

- Szólalj már meg! - suttogta Shana Larionnak. - Tényleg nem akarsz semmit mondani, mielőtt meghalok?

Mosolygott boldogtalanul. Larion teste megrándult. Shana talán már bele is törődött a halálba. Próbálta játéknak felfogni az egészet, hisz hamarosan úgyis vége az életének. Mi értelme lenne kétségbeesetten sikoltozni? Pedig igazából ahhoz lett volna kedve.

Shana szemeibe könnyek szöktek.

- Mondjuk azt, hogy 'sajnálom'? - folytatta a lány, elvékonyult hangján.

- Sajnálom - szólalt meg végül Larion. Hangja lapos volt és érzelemmentes. Shana szíve megdobbant a hang hallatán és mit nem adott volna azért, hogy lássa a fiú arckifejezését. Döbbenten pislogott, majd szomorúan elmosolyodott.

- Mondd úgy, hogy el is higgyem! 

- Csönd legyen! - szólt rájuk végül Dante, véreres szemeit pedig köztük járatta. - Minél előbb szükségem van a lány vérére. Gyengülök.

- Te teremtetted Lariont, igazam van? - lépett ki Shana a fiú mögül, mire az kétségbeesetten a lányra nézett, de ő egy pillantásra sem méltatta. Shana vett egy mély levegőt és minden félelme ellenére Dantehoz sétált. - Hogy csináltad?

Dante egy ideig csak méregette a lányt, kifejezéstelen arccal, majd elvigyorodott.

- Kíváncsi vagy? Esetleg húzni akarod az időt?

- Talán mindkettő - vetett rá egy félmosolyt.

- Rendben van. Megmutatom. De csak azért, hogy ne tudatlanul halj meg - Dante felegyenesedett a széken, majd felemelte a kezét, végül megharapta az egyik ujját, melyből vér kezdett szivárogni. Shana kíváncsian figyelte a történéseket és próbálta elnyomni magában a félelmet, ami miatt az egész teste remegett. Még a hangját is nehezen találta meg.

Dante a tenyerébe csorgatta a saját vérét, mely hirtelen mozogni kezdett és terjeszkedni, majd  alakot öltött a férfi kezében. Egyre nagyobb és nagyobb lett, a színe is megváltozott. Shana rémülten hátralépett és próbálta lenyelni a sikolyát, mikor az undorító vöröses-rózsaszín színű masszából, egy teljesen átlagos csecsemő keletkezett, aki csendesen feküdt a férfi karjaiban. Dante letette a gyermeket a földre, Shana elé, majd hátradőlt a széken és lerázta kezéről a vércseppeket, miközben kíváncsian figyelte Shana arckifejezését. A gyerekből pár másodperc múlva csak egy terebélyes vértócsa maradt, mire Shana undorodva felnyögött.

- Mi a pokol volt ezt? - nyöszörögte elborzadva, torkában pedig gombóc keletkezett.

- Tíz másodpercen belül vért kell kapnia, hogy életképes legyen. Így teremtettem Lariont és mindenki mást - mosolygott a férfi elégedetten.

Shana Larionra pillantott, szemeiben pedig undort és szégyent fedezett fel, miközben fogait csikorgatta.

- A következő gyermekem pedig a te véredet fogja kapni - mondta Dante mély, túlvilági hangon, s ekkor kirobbant a több tonnásnak tűnő ajtó és két fekete ruhás férfi közeledett a lány felé. Shana tudta, hogy őt akarják, tudta, hogy menekülnie kellene, de az előbbi mutatvány annyira felkavarta, hogy mozdulni sem bírt. A két férfi szorosan megragadta Shana karját és vonszolni kezdték kifelé. A lánynak lassacskán visszajött a józan esze és először lassan rángatózni kezdett, majd egyre erőteljesebben. Szíve a torkában dobogott és úgy érezte, hogy rögtön rókázni fog.

- Eresszenek el!! - kiabálta kétségbeesetten és próbált megszabadulni a vasmarkok szorításából, sikertelenül. - Hagyjanak békén!! Azonnal engedjenek el!!

Ekkor átnézett a válla felett és Larionra pillantott. Találkozott a tekintetük, de ekkor egyikük sem kapta el a fejét. Shana látta Larionon, hogy tenni akar valamit, arcára kétségbeesés és félelem ült ki, de mégsem mozdult meg.

- Larion! - kérlelte a fiút, de mielőtt választ kaphatott volna kivezették a szobából és ahogyan az ajtó becsukódott, úgy illant el a lány összes reménye.

Tizenötödik vércsepp

Kedves Olvasók!

Köszönöm szépen minden egyes biztató szót nektek, hihetetlenül sokat jelent. Sajnálom a késést, de a gépem felmondta a szolgálatot, így elég  nehezen sikerült most közzétennem ezt a részt.

Nem tudom mennyire lesztek megelégedve a fejezet tartalmával és terjedelmével, de remélem nem fogok csalódást okozni. Ha mégis lenne valami, nyugodtan szóljatok. Hibák esetén is! :)

Dorothy Large

Tizenötödik vércsepp

.........................

Shana azóta nem látta Lariont, mióta az kiment a szobájából, becsukta maga mögött az ajtót és elhajtott a környékről a fekete Audijával. Ez nem egészen két hónapja történt. A fiú nem járt iskolába, de persze senki nem vette észre. Egyedül Shana.

Miután Larion elhagyta a lány szobáját, Shana zavarában a fejére húzta a takaróját és próbált elaludni. De az emlékek sehogy sem hagyták nyugodni, gúnyosan visszajártak és kínozták a lány elméjét. Xerxes megölése felzaklatta, jobban, mint bármi más egész életében, s amikor a férfi vérben ázott testére és a mellkasából kiálló vasrúdra gondolt, könnyei újra és újra eleredtek.

A lány maga elé bámult, s végül feladta. Csak hagyta, hogy a véres és szörnyű emlékek megrohamozzák elméjét és kínozzák egész lényét.

Nem bírt elaludni. Azon gondolkozott, hogy érdemes lenne-e másnap iskolába menni, s végül úgy döntött, hogy bemegy, de az egész olyan volt, mintha nem történt volna semmi. Egyetlen diáknak és tanárnak sem tűntek fel az üres padok és a csend, amiket az elhunytak hagytak maguk mögött. 

„ Vajon mi történt a testükkel? "

Shana elszörnyedve nézte alacsony, fekete hajú osztálytársnőjét, kinek az a lány volt a legjobb barátnője, akinek Xerxes leszakította a lábait. Észre sem vette, hogy nincs többé.

Shana tudta, hogy ez Larion műve. Csak azt nem értette, hogy vele miért nem csinálta ugyanezt. Miért nem felejtette el vele mindazt, ami történt? Amikor Xerxes szinte félholtra verte, vagy mikor megölte a férfit? Larionra miért emlékszik még mindig, ha már elment?

- Miért volt kedves velem, ha úgyis elhagyott volna? - kérdezte magától a lány, maga elé bámulva a padja mögött, miközben a még megmaradt osztálytársai jóízűen beszélgettek.

„ Örülnöm kellene. Folytathatom az életemet, ahol abbahagytam. "

Shana szomorúan elmosolyodott, majd fejét lefektette a padjára és kinézett az ablakon. Hiába nem aludt egész éjszaka, egyáltalán nem volt álmos.

Úgy tűnt, hogy a madarak fekete alakja szinte végigúszott az ég jeges tengerén, s a nap is csak fényjáték volt a hullámokon. Gyönyörűnek tűnt, de Shanának mégis sírni támadt kedve. 

Nem egészséges ha valaki váratlanul betoppan az életedbe, majd ugyanolyan hirtelen el is tűnik belőle.

Shana úgy érezte, mintha hiányozna valami. Mellkasa fájt és nehézkesen vette a levegőt, néha pedig a semmiből törtek elő a könnyei.

- Mi történt velem? - kérdezte magától elkeseredve, majd ruha ujjával megtörölte az arcát és vett egy mély levegőt. Úgy döntött, hogy inkább az órára figyel és próbált mindent memorizálni, amit az új osztályfőnök mondott, mély, rekedtes hangján. Muszáj volt valahogy űzni a gondolatait és a  kellemetlen érzéseit.

„ Csak idő kérdése. " - nyugtatta magát folyamatosan, de ezt még saját maga sem hitte el.

* * *

Shana iskola után bement a tanári szobába, hogy diáktanács elnöki kötelezettségeinek eleget tegyen.  Hónapokig csak röviden beszélgettek a tavaszi fesztiválról, a diákok között is néha szóba került, de eljött az ideje, hogy a tanárok és a tanulók komolyan elkezdjék a szervezést.

Shana odafigyelt mindenre, amit az igazgató mondott az eseményről, még jegyzeteket is készített, hogy egy szorgos diák látszatát keltse. Abszurdnak tartotta, hogy a fél iskola lemészárlása után fesztivált rendezzenek. De persze arra Shanán kívül senki sem emlékezett.

A lány hazafelé elsétált a régi iskolaépület maradványi mellett, mely egy 'rejtélyes'  tűzben égett le. A hely mellett, ahol Xerxes életét vette. Szíve szaporán kezdte döngetni a mellkasát ezért inkább leszegett fejjel igyekezett el onnan. Kellemes, késő tavaszi este volt, mire végzett az iskolában. Shana vállán lazán lógott a táskája, a lány pedig a hosszabbik úton ment haza. Végigsétált a főutcán, ahol a lángos ínycsiklandó illata csapta meg az orrát, s gyomra hirtelen korogni kezdett.

„ Igaz is. Már két napja nem ettem. "

Hazaérve  rögtön készített magának egy szendvicset, amit gyorsan befalt, aztán csinált magának még egyet. Majd hirtelen felkapta a fejét. Lassan, remegő kézzel letette a kést a konyhapultra, kezét pedig a pólójába törölte. Úgy érezte, mintha valaki állna mögötte, nem is olyan messze és végig figyelte volna őt. Mikor Shana gyorsan hátrafordult arra számított, hogy megpillantja Larion mély, sötét, örvénylő szemeit, a fülénél kunkorodó, fekete haját és gúnyos mosolyát, ahogyan önelégülten mondd valamit, amit a lány már megszokhatott tőle. De a fiú helyett, Shana a fehérre meszelt falat látta maga előtt, s haraggal vegyes csalódottsággal kifújta a levegőt. 

- Miért nem tudom egyszerűen elfelejteni ezt az egészet? - kérdezte ingerülten, majd sóhajtott egyet és megrázta a fejét - Nem számít.

A lány vett egy fürdőt, majd elment lefeküdni és valamiért rögtön el is aludt. Shana akkor nem álmodott semmit.

* * *

Pár hét múlva elkezdődött a tavaszi fesztivál. Az iskola területén rendezték, az udvaron bódékat állítottak fel, amelyekből diákok által készített finomságok áradtak vagy apró bizsukat árultak, nevetségesen olcsó áron. Viszont Shana nem élvezhette úgy a fesztivált, mint a többiek, neki, mint diáktanács elnöknek többször is végig kellett járnia az egész iskolát, egy papírral a kezében és gondosan kipipálgatta a kiállított dolgokat. Úgy tűnt, hogy minden a helyén van. Shana normális körülmények között ki nem állhatta volna az egész felhajtást, de most kivételesen örült neki. Sikerült egy időre elterelni a gondolatait mindenről. Mosolyogva sétált végig újra és újra az egész iskolán, mindenkinek jóízűen odaköszönt és olyan bájosan viselkedett, mintha nem is utálná az embereket.

A papírját nézegette és már harmadszorra pipálgatta ki a neveket, amíg szeme szögletéből meg nem pillantott egy fekete, magas alakot. Gyorsan odakapta a tekintetét, de arra számított, hogy egy iskolatársa az, ezért vissza akarta fordítani fejét a papírjára, de jobban ismerte az alakot, mint egy egyszerű iskolatársat. Gyomra remegni kezdett, mikor megpillantotta a fiú alakját, ahogyan közeledik felé, ő pedig csak kábultan nézte őt. De valami megváltozott Larionban. A külseje ugyanolyan volt, sápadt arc, fekete haj, sötét szem. Viszont, ahogyan közeledett a lány felé, inkább egy veszedelmes vadállatnak tűnt, mintsem a régi, kedves és aggódó fiúnak.

Shana automatikusan hátrálni kezdett, de még mindig nem bírt felébredni a döbbenetből. Mondani akart valamit, elméje tele volt fel nem tett kérdésekkel, de végül néma maradt. 

Larion ráharapott a saját ujjára, abból pedig vöröslő vér serkent, majd derekánál fogva magához rántotta a megszeppent lányt és a véres ujját a szájába dugta. Shana annyira meglepődött ezen, hogy meg sem bírt mozdulni, lábai pedig feladták a szolgálatot, s egyenesen a fenekére esett volna, ha Larion nem tartja olyan erősen.

Érezte nyelvén a vér jellegzetes, vasas ízét, el akarta lökni magától a fiút, de akkor már nem volt rá képes. Szeme előtt minden elhomályosult, a hangok összemosódtak és nem érezte a testét. Feje tehetetlenül hátracsuklott, a papír a kezében a földre esett és vett egy mély levegőt, mielőtt minden elsötétült volna.